A Sárrétnek nevezett térség a Berettyó, a Sebes- és Fekete-Körös alsó folyásának egykori árterületén található, a mai Békés és Hajdú-Bihar megyékben. Az újkőkortól kezdve folyamatosan lakott volt e vidék, jelentős részét víz és zord mocsár borította egykor, melyet a bihari hegyekből lezúduló folyók alakítottak ki és tápláltak. Az így keletkezett nehezen megközelíthető helyek természetes védelmet nyújtottak lakói számára. A manapság is általánosan elfogadott Sárrét elnevezés csak a középkor végén kezdett elterjedni a korábban használt Nagysár helyett. Két kisebb táj alkotja: a Berettyó-Körös vidék nyugati kistáját, a Püspökladány, Szerep, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, Darvas, Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Túrkeve, Kisújszállás és Karcag által bezárt területet Nagy-Sárrétnek, míg délkeleti kistáját, a Komádi, Csökmő, Szeghalom, Vésztő és Magyarhomorog határai között fekvő területet Kis-Sárrétnek nevezzük. A települések főleg a mocsárvilágon kívül, annak peremén, a száraz széleken helyezkedtek el, kivétel ez alól Szerep és Komádi. Az árvízjárta legelőkön nomád és félnomád állattenyésztés zajlott. A lecsapolások előtt szántani és vetni csak az állandó vízmentes területeken, azaz a szigeteken lehetett. Az árvízvédelmi szempontból jelentős fokgazdálkodásnak köszönhetően a folyó árvíz idején feltöltötte a korábbi folyómedreket, így csökkentve a folyó vízszintjét és pusztítását, ekképpen biztosították az öntözővizet a szárazabb területek számára. A társadalom peremén élők körében a pákászat volt a sárréti táj sajátos foglalkozása, mielőtt a hatalmas mocsárvilág az 1860-as években lecsapolásra került, ezáltal a helyi lakosság ezen része a vízi életmódról áttérhetett az intenzív gabonatermesztésre és istállózó állattenyésztésre. Az utókor O’sváth Pál és Szűcs Sándor írásai által ismerkedhet meg közelebbről ezzel, az egykoron térségünkben található természetes „csodaországgal”