A régiek az élet részének tekintették a halált. A közösség tagjai ilyenkor sem maradtak magukra. A súlyos beteget, haldoklót rokonok és ismerősök meglátogatták, elköszöntek tőle.

A hiedelem szerint a halál bekövetkeztének pillanatában száll ki a lélek a testből. A halott feje alól kivették a párnát, szemét lefogták, fémpénzt tettek rá, az állát felkötötték. A halál beálltakor az órát megállították, a tükröt letakarták egy kendővel. A megboldogultat megmosdatták, felöltöztették.

A felöltöztetett halottat kinyújtóztatták, majd amikor meghozták a koporsót, felravatalozták.

A temetés körüli teendőkben a családnak a funerátor, fonerátor vagy halottasember segített. A halál hírének elterjedésével a rokonok, komák, jó ismerősök halottlátogatóba, halottlátóba mentek. A hozzátartozók és ismerősök éjszakai virrasztással adták meg a tiszteletet a halottnak.

A temetés napján a halottas házat feldíszítették, fekete drapériával övezték az ajtókat, fekete szövettel borított ravatalra helyezték a koporsót, amit a halott hozzátartozói, a gyászosfelek állták körül. A szertartás végeztével a koporsót szekérrel, vagy kézben: Szent Mihály lova segítségével vitték ki a temetőbe, később a gyászkocsira tették.

A sír helyét a fűtől való fa jelölte. Ez a reformátusoknál akácfából faragott csónak alakú fejfa. A sír végébe lábtúl való fát tűztek. Mindkettőt feketére festették. A reformátusoknál a fejfára szomorúfűz motívumot faragták, és az ABFRA („A boldog feltámadás reménye alatt”) betűszót vésték.